A Forradalom (még mindig) Hív - Queensryche live
Szakáts Tibor 2006.11.20. 20:46
Az első cikkeim közül! Megjelenés: 2004. július 7. Zene.net

13 évet kellett várni arra, hogy az akkor méltatlan körülmények között, (Monsters of Rock 1991.08.22. Népstadion) du. fél ötkor negyed ház elé nyitóbandaként kizavart Queensryche újra meglátogassa kis hazánkat és így szép számú rajongótáborát. Amikor a régi barátságokat kihasználva bennfentesként jó néhány hónappal ezelőtt megtudtam, hogy a QR lesz az idei Summer Rocks egyik fő bandája teljes lázba jöttem. Nem szeretnék hosszan mesélni arról, hogy amikor egy agyon másolt videó kazettán, (amit valahonnan nyugatról csempészet be egyik barátunk apja a kisfiának) megláttam az első QR klipet milyen érzés, kerítet hatalmába. Bizony szerelem volt ez első látásra és azóta is az, bár utolsó lemezeik stílusa még az én szerelmes szívemet is elbizonytalanította néha, de az esélyt mindig megadtam hátha jobb belátásra térnek. De nem ez lényeg, hanem az, hogy jönnek és egy egész este csak a mienk lesz.
Aztán nem sokkal később érkezett a hír, hogy a Judas Priest lesz a fő banda aznap, de a QR a megállapodás szerint teljes műsort fog játszani. „Kultúrsokk” gondoltam magamban, de nem baj végre valami történik. Hányan mondhatják el magukról, hogy ebben a műfajban két ilyen meghatározó csapatot láthat egy este teljes előadással? Na, erre a kérdésre nem tudom a választ, de úgy érzem én nem tartozom ezek közé.
Lehet, hogy telhetetlen vagyok, de először a negatívumokról szeretnék ejteni néhány szót. A QR semmivel nem játszott ezen az estén jobb körülmények között mint az előttük (általam is nagyra becsült) magyar zenekarok, vagyis a körítést vizuálisan tekintve szinte egy volt az előzenekarok között. („Nem ezt beszéltük meg…”) A másik amilyen gyalázatosan szólt ez a koncert az mindent alulmúlt. Értetlenül álltunk barátaimmal az események előtt. Azt tudni kell, hogy egy-egy ilyen zenekar saját keverő technikust visz magával mindenhová. Na, most ha ez így van akkor a mi emberünk vagy nagyon tehetségtelen (amit nem hiszek) vagy be van rúgva (amit megint csak nem hiszek) vagy valami nagy ….van a levesben, mert amit hallunk az minden csak nem egy QR sound. Soha nem tudjuk meg miért kellett ennek így lenni. DE! Minden negatívum ellenére ez maga volt a csoda!
Barátaimmal, másfél héttel a buli előtt (kb. akkor indult a QR európai tunéja) minden nap a világhálót böngésztük az előző esti szetlistákat keresve, hogy vajon mi lesz a műsor Pesten. Komoly fogadásokat kötöttünk amikor már harmadik este is végig lejátszották az Operation Mindcrime albumot, hogy itt is így lesz-é. Aztán ezen a gyönyörű szerda estén egyszer csak megszólalt az intro és mi összebólintottunk és tudtuk, hogy amit vártunk az bekövetkezik. Nemes egyszerűséggel megjelentek ezek a fantasztikus zenészek színpadon és elkezdték játszani azt az albumot, amit jó néhány metál szaklap annak idején az évszázad rock albumának kiáltott ki. Lehet, hogy ebben volt némi túlzás de kit érdekel. Ez volt az a perc, amikor már nem érdekelt semmi rossz dolog ami ez előtt idegesítet és hátrahagyva a keverőpult előtt figyelő „Mirigyes” barátaimat elindultam lefelé a tömegbe, hogy közelről láthassam a csapatot. Ahogy leértem pont az új gitáros Mike Stone előtt találtam magam, hát első ránézésre mondhatni nem egy szép látvány az biztos, (sőt még másodikra sem). Mit keres ez az arc Criss DeGarmo helyén? Viszont ha gyorsan feltalálja magát az ember és becsukja a szemét, rögtön hallhatja, hogy valami olyan fantasztikus alázat van ebben a srácban a zene és a QR dalok felé, hogy az nem semmi. Zeneileg tökéletes választás, hogy a fazonjával inkább egy nu-metál bandába illene az igaz, de ebben a zenekarban senki sem egy Delon és nem is ezért szeretjük Őket.
 | Geoff Tate AZ ÉNEKES valami elképesztő erővel adja át még mindig ezeket a dalokat. Folyamatosan (ahogy azt egy jó frontembernek kell!) kommunikált a közönséggel, mutogatott, gesztikulált, mosolygott és bemozogta az egész színpadot úgy, hogy lehetőleg mindenkihez tudjon szólni. A hangja semmit sem kopott bár a hátul állok, ebből nem sokat tudtak leszűrni a már említett hangosítás miatt. Mi, akik elől álltunk viszont még a zenét túléneklő hangjából is hallhattunk. Amikor a hangulat kezdett forrósodni (leesett a tantusz mindenkinek, hogy itt bizony végig nyomják a Mindcrime-ot) visszamentem a magaslesre, hogy mindenkit szemügyre vegyek a zenekarból.
Minden elfogultság nélkül, nem tudok semmi rosszat mondani erre a csapatra. Scott Rockenfield végtelenül lazán, ugyanakkor iszonyú pontosan hozta a nem túl egyszerű dobtémákat. Eddie Jackson bőgője néha túl volt efektezve, hogy ez az Ő hibája vagy a már sokszor említett fránya technika azt nem tudom, de az biztos, hogy ettől függetlenül nagyon feszesen nyomta a „talp alá valót”. Michael Wilton játékán nagyon látszik, hogy zenei téren Ő itt a főnők ez nem vitás. Nem vette át DeGarmo szólóit, azokkal birkózzon meg szépen minden ide kívánkozó gitáros és ezt a már említett Stone barátunk meg is tette. A dalok, pedig szépen sorrendben következtek. El sem tudták volna téveszteni a zenészek a műsort, mert a lelkes publikum előre énekelte vagy szájjal begitározta a témát.
Elérkeztünk a lemez csúcspontjához a Suite Sister Mary kórusa is felcsendült és megjelent a színpadon Pamela Moore, akinek a diszkográfiáját nézve fele arányban, oszlanak meg a saját ill. a QR albumok. Nem egy agyon foglalkoztatott énekes, de ez senkit sem érdekelt a lényeg, hogy itt van és még ezt a dalt is eredetiben hallhatjuk. Hátborzongatóan szép volt, amit Geoff-al műveltek, aztán ha már ennyit utazott nem ment le gyorsan a színpadról, hanem nagyon komoly vokálokkal támogatta tovább a bulit.
A hangulat akkor érkezett el a csúcsra, amikor belecsaptak az I Don’t Belive In Love-ba, itt már hátul is megmozdultak a lábak, és ami ritkán látható, a „nyugdíjas” szektor is magasba emelt kezekkel ütemesen tapsolt. Egyszer csak jött az Eyes Of A Stranger és vége. Nekem ez most úgy tűnt mintha még csak 5 perc telt volna el a kezdés óta, pedig nem. Ováció, tapsvihar! Aztán gyorsan visszajöttek és indult a Best I Can (király) a tömeg őrjöng és indul az Empire teljes az öröm, aztán a bánat. Vége! Az örömben újra üröm.
Ez volt a teljes program? Nem! Nem akarok senkit megbántani, de a magyar zenekarok bármelyikét meg tudom nézni bármikor, ha érdekel.
Ma nem érdekelt. Sokkal jobban szerettem volna, ha az Ő idejük rövidebb és Queensryche tényleg teljes programmal bombázott volna minket. Nem baj itt voltak és ez a lényeg. Láthattunk egy vérprofi zenekart, láthattuk a világ egyik legnagyobb metál hangját, hallhattuk teljes egészében a világ egyik legjobb metál lemezét.
Mi kell még?
Az, hogy minél előbb térjenek vissza és valóban csak a miénk, legyen az az este!
Revolution Calling!!!
Szakáts Tibor
|