Molics Zsolt - ének
Rubcsics Richárd - gitár
Kuthy Zoltán - Billentyű
Ivanov Péter - Basszusgitár
Hornyák Péter - Dob

Életfilm
Álomküzdő
Csak Egy Szó Kell
Christine
Brutal
Galaxy
Északi Fény
Soha Nem Nyugvó
Nem Vesztem El (Jeruzsálem)
Ego

Egy méltatlanul elfeledett zenekar és egy lemez, amely terítékre kerül most. Évekig gondolkoztam rajta, hogy tudnám megismertetni ezt az anyagot a széles közönséggel és most, amatőr zsurnalisztaként megadatott ez a lehetőség, élek is vele. Budapesten járunk 1995-ben, amikor ez a mű napvilágot látott. Egy már tapasztalt öreg róka Molics Zsolt, és akkor még fiatalokból álló csapat próbálta bemutatni a magyar közönségnek, mi is az a progresszív metál. Ekkor már túl voltunk a Dream Theater első nagy bombáin, túl voltunk a Queensryche talán legelvontabb albumán a Promise Land-en, de valahogy nálunk nem akaródzott senkinek bevállalni ezt a műfajt. És akkor jött a Seneca. Jött, látott, és hamar el is ment. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy teljes érdektelenség övezte volna körül a társaságot. Koncertjeiken igen sokan megjelentek, bár az látszott, hogy nem nagyon tud magával mit kezdeni a nagyérdemű. Nem tudták mit kezdjenek a helyzettel. Ugráljanak, csápoljanak vagy csak csendes megfigyelői legyenek a koncertnek? Ha röviden szeretném összefoglalni a Seneca bukását (bár nem hiszem, hogy bukásról kéne beszélnünk, sőt) azt mondanám, hogy megelőzték a korukat. Azt hitték ezek a srácok, hogy a magyar közönség felkészült a támadásukra, hogy elérték azt a szintet, amit most már tudjuk, csak évekkel később értek le. Viszont a zenekar ha már nincs is, de itt hagytak nekünk egy kiváló albumot, ami szerintem, és ezt minden túlzás nélkül mondom, nekem a 90-es évek legjobb magyar albuma. Nagyszerű zenészek és fantasztikus dalok. Zsolti ezen az albumon írta a legjobb szövegeit eddigi munkásága alatt. Valahogy annyira elkapta a fonalat, hogy az zseniális. Nem szeretném elemezni egyenként a dalokat, meg kell hallgatni őket. Szerintem mindenkinek mást mondanak. Ha nagyon ki kéne emelnem egyet közülük, az a Christine lenne, ami szerintem a legszebb magyar metál lírai dal. Persze most kérdezheti az olvasó, na jó de hol tudok hozzá jutni ehhez a lemezhez. Tényleg nehéz. Én például egyszer véletlenül akadtam rá erre példányra egy maszek lemezboltban, mondanom sem kell azonnal lecsaptam rá. Ha valaki tényleg szeretne magának egy Seneca albumot, annak sok szerencsét és türelmet kívánok, de megéri. Rövid fennállásuk után a csapat tagjai a Wellington nevű, Paksi Endre által vezetett bandába mentek, Molics Zsolti pedig járta a maga útját tovább.

Talán ha egy kicsit később kezdenek bele ebbe a vállalkozásba még ma is lenne Seneca, és lehet, hogy nemzetközi porondra is kiléphettek volna, ezzel a produkcióval. Na de ott van az a HA. Összegzésül azt tudom mondani, HA van lehetősége meghallgatni ezt az albumot a kedves olvasónak, akkor ne hagyja ki.