Rob Halford - ének
K.K. Downing - gitár
Glenn Tipton - gitár
Ian Hill - basszusgitár
Scott Travis - dob

The Hellion
Electric Eye
Metal Gods
Riding On The Wind
The Ripper
A Touch Of Evil
Judas Rising
Revolution
Hot Rockin'
Breaking The Law
I'm A Rocker
Diamonds And Rust
Worth Fighting For
Deal With The Devil
Beyond The Realms Of Death
Turbo Lover
Hellrider
Victim Of Changes
Exciter
Painkiller
Hell Bent For Leather
Living After Midnight
You've Got Another Thing Coming

Már megint Budokan. Kezd uncsi lenni. Lassan egy nagy tévé stúdióvá válik a legendás koncerthely. Nem tudom mi az oka annak, hogy majdnem minden zenekar ott készíti a felvételeit. Tippjeim azért vannak. Gondolom a technika, amiben nagyon is előbbre járnak a japánok, mint mások. Meg aztán itt tuti a siker. Főleg egy Judasnak. Ne feledjük a legendás Unleashed int he East, album is itt készült, és most újra Halforddal, nem is volt vitás a helyszín. Talán még az is mellette szólt, hogy az előző koncertfelvételt, még Ripperrel Londonban készítették, ahol a legkitartóbb volt mindig is a csapat mellett a közönség. Na lássuk, itt mi történik.
A színpad szinte megegyezik a Pecsában látottakkal. Talán annyiban különbözik, hogy itt nem felejtették el behúzni a hátteret, mint a nálunk. :-) Az elektromos szem pirosan világít, amikor elindul az ide illő intro, és a buli, úgy ahogy azt mindenki várta, minden meglepetés nélkül. A koreográfia sem változott semmit a turné alatt. Halford megjelenik a színpad tetején és el sem mozdul az első szám alatt, majd eltűnik, hogy egy lift segítségével érkezzen vissza a Metal God-ra. Jó húsz perc után érzem, hogy valami nem stimmel, mert az ötödik férfi csönget be a lakásomba, hogy örömlányok szolgáltatását igénybe vegye. Eleinte nem tudtam mire vélni dolgot, de miután már nekem is kezd kifolyni a szemem a piros fénytől, ami a képernyőről árad folyamatosan, már rájöttem, hogy az egész ablakom pirosan világít az utca felé. :-) Na jó, ez egy kicsit kisarkított hasonlat volt, de tényleg nem értem a színpad világítását. Komolyan zavaró a folyamatos vörös fény. Ráadásul valószínű, hogy ugyanazzal a rendezővel dolgozhattak, mint a Dream Theater, mert folyamatos vágások és kapkodások vannak a felvételen. A Dream-nél ez bejött, de most valahogy nem. Nem illik a Judashoz ez a fajta képi megjelenítés. És a zene! Annyira tökéletes, hogy már fáj. Halford híres arról, hogy az utóbbi időben nem szeret koncertfelvételeket készíteni. A saját csapatával kiadott Live Insurrection „koncertlemez” bevallása szerint is, stúdióban készült. Itt is elég szépen ki van színezve a muzsika. De ez nem baj, már csak azért sem, mert bitangul jól szól. Na most akkor jó, vagy nem? Jó! Hallgatni! Viszont így együtt, nézni is? Nem tudom. Nincs az a koncerthangulata, amit megszoktunk az ilyen kiadványoktól. És akkor még egy rossz, csak hogy mindenen túl legyünk. Valószínű ezért fognak megkövezni. Unalmas! Húh… Kimondtam! Én, aki a Judas Priest-en nőttem fel, és ha álmomból felkeltenek, akkor is fújom az összes dalt.

Kétszer néztem meg eddig, ezt a pontosan két órás felvételt, és egyszer sem tudott igazán magával ragadni. Nem tudom mi van velem. Halford mindig is az etalon volt számomra, és most is nagyon jó hallani a hangját, de volt itt valaki, aki szinte csak megfordult ebben a zenekarban, mondhatjuk kisegített a bajban. Az Ő „koncertje” bizony jobb volt a Live in London felvételen, mint amit most kaptunk. Halford a Metal God, de élőben a „Kis Herceg” jobb volt, és akinek van szeme, láthatja, hogy a csapat is jobban élvezte a vele való zenélést.