Westfalia egyik csücskében (baromi messze), egy Oberhausen nevű városban van egy König-Pilsner Arena nevű hely, ami méreteit tekintve kb. megegyezik a mi Papp László Arénánkkal, a különbség csak az, hogy ezt a helyet nem vegyes használatra, hanem kimondottan ilyen jellegű programokra építették. Micsoda pazarlás, mondaná a jelenlegi magyar költségvetéssel foglalkozó illetékes… Igen, itt csak koncerteket rendeznek, és ezen a napon egy fantasztikus rockünnepre készült a nép. Kicsiny csapatunk csak erre az alkalomra érkezett a Ruhr-vidék eme szegletébe.

Egy este lépett fel a Queensryche a Journey a Def Leppard és a Whitesnake.

WE: Újra felszállt a Zeppelin

Mielőtt azonban az este első csodája bekövetkezett volna, színpadra lépett a WE nevű norvég zenekar, akikről – annak ellenére, hogy mint kiderült 1993-ban alakultak és eddig 10 albumuk jelent meg – még sohasem hallottunk. Azóta sem tudom eldönteni, hogy muzsikájuk illett e az utánuk fellépő díszes társaság elé, vagy sem. Egyrészről igen, hiszen az őket követő csapatok is min-mind más szegmensét képviselik a rockzenének, másfelől viszont kicsit elvont, befelé forduló zenéjük, természetéből fakadóan nem tudta felpörgetni a pulzáló rockra vágyó közönséget.

Előadásuk alatt a Doors és a Led Zeppelin szelleme lebegett a csarnok felett. Énekesük hangja hol Jim Morrisson költői befelé fordulását, hol Robert Plant lágy, elmerengő, érzelem dús előadását idézte. Nótáik ráérősen, a témákat alaposan kifejtve csordogáltak kb. fél órán át. Ekkor érkezett el az ideje, hogy átengedjék a terepet annak a zenekarnak, mely életünk egyik legnagyobb „szerelme”. Egy hideg sör után gyorsan a színpad közelébe nyomultunk és vártuk, hogy láthassuk az egyik „nagy Őt”.

Queensryche: Dr. X meghalt…

Az első döbbenet számunkra az volt, hogy a megadott kezdési időpontban pontosan, egy perc késés nélkül elindult a Queensryche programja.

Aki szokta olvasni írásaimat, vagy közelebbről ismer, az tudhatja, hogy a seattle-i csapat már nagyon régi szerelmem, de eddig még soha nem sikerült egy teljes koncerten látnom Őket. Ez a vágyam most sem teljesült, viszont hallhattunk egy Operation I. és II. eszenciát, ami egy kicsit ugyan, de bemutatta a történetet. Sajnos még mindig várnom kell arra, hogy elkapjam egy teljes estén ezt a csapatot, mert ugyebár egy fesztiválon nem sokat lehet "okoskodni". Persze első percben minden szem Geoff Tate-re meredt, aki iszonyatos energiával vetette bele magát a buliba, és annak is nagyon örültem, hogy Pamela Moore elkísérte Őket.

Jó volt látni mennyire szereti a Queensryche zenéjét, mert nem csak a kötelező részeknél érkezett a színpadra, de sokszor vokálozni is bent maradt. Ahogy a szetlistából is kiderül, nagyon erős volt a kezdés, de most valahogy annyira vártam az új album dalait... Kíváncsi voltam, hogy reagálja le a közönség, velem együtt, azokat a számokat melyek néhány hónapja a megjelenés idején oly nagy hatással voltak rám, de mostanra sajnos valami miatt, egy kicsit „elfáradtak” nálam. Mondhatom nagyon ütöttek. Annyira jó lenne egyszer az egész művet együtt hallani, mondjuk a Művészetek Palotája Hangversenytermében. Vagy egy kicsit sokat akarok? A zenekar is hihetetlen profin játszotta a műsort, bár látszott rajtuk, hogy nagyon hosszú út áll még előttük, és okosan annyit adtak hozzá az estéhez, amennyi kellett. Bezzeg Geoff Tate energiája végig megmaradt. Annyira teátrálisan adta elő a nótákat, hogy sokszor beleborzongtunk a történetbe, pedig ismerjük a sztorit. Viszont ami számomra eddig nem volt világos az Oberhausenben kiderült.

Nikki, bár hosszas vívódás után, de lelőtte Dr. X-et, a szemünk láttára! Odakötözte egy székhez, és fejbe lőtte.
De visszatérve a zenéhez még egy észrevétel, amit már leírtam a budapesti koncert után is. Nagyon tisztelem Chris DeGarmo-t, de egyáltalán nem hiányzik ebbe a zenekarba. Pont Mike Stone oldalán álltunk, és mondhatom, akkora alázattal játssza ezeket a dalokat, amiért nagyon is megérdemli a jelenlegi pozícióját. Egy szó, mint száz, nagyon jó volt látni újra az egyik kedvenc zenekaromat.

Már ezért megérte volna, pedig csak azután jött a csoda!

I Remember Now
Revolution Calling
Operation:Mindcrime
Suite Sister Mary
I’m American
Hostage
The Hands
Signs Say Go
Eyes Of A Stranger

Journey: 26 év után Európában

Kb. 15 perc profi átszerelés után, Szakáts Tibi barátommal összenéztünk, és végre kiüvölthettük magunkból azt a mondatot, melyre annyira vártunk. A Journey európai színpadon áll!

Az örökbecsű Separate Ways-el kezdődő koncertről nehéz beszámolni. Az AOR muzsika és talán az egész rockzenei műfaj egyik legkiemelkedőbb előadóit látni felemelő érzés volt. Steve Augeri énekes teljesítményével egyértelműen kivívta magának a nap hangja címet. Tökéletes színpadi megjelenéssel, bravúros, hibátlan énekhanggal ajándékozott meg minket.

Neil Schon gitáros – aki most külsejét tekintve olyan, mint egy harmincéves fiatalember – végtelenül lazán hozta teljesen egyéni stílusú szólóit. Ross Valory basszusgitáros, aki az évek múlásával egyre jobban néz ki volt a csapat legvidámabb embere. Pofákat vágva, vigyorogva küldte az alapokat az oberhauseni Arénában üvöltő, ugráló nézők felé.

Jonathan Caine billentyűs a koncert első félórájában meglepően komoran állt, piros hangversenyzongorája mögött. Lehet, hogy a régen nem érzett európai levegő viselte meg? Nem lehet tudni, de tény, hogy az egy ideig olyan volt, mint aki citromba harapott. Játékán természetesen ez nem volt érezhető. Az előadás második felében azután már ő is eleresztett egy-egy mosolyt. A végére hagytam Dean Castronovo dobos méltatását. Sok nagy ütőhangszerest láttam már életemben, de ez az ember ezen az estén mindannyiukat túlszárnyalta. Hihetetlen energiával püfölte a bőröket úgy, hogy közben még csinos kis „fikcsikre” is volt energiája. Az állunk azonban akkor esett le igazán, amikor egy dal erejéig éneklehetőséget is kapott.

De ez nem a „dobos is danolásszon kicsit, az olyan izgalmas” jellegű momentum volt, hanem egy igazi kis csoda. Dean barátunk ugyan is nyugodtan kiállhatna a föld bármelyik színpadára, mint énekes! Műsorukkal természetesen tutira mentek. A már említett Separate Ways mellett, elhangzott többek között a Lights, az Open Arms, a Wheel In The Sky, és a Faithfully is. 26 évet kellett Európának várnia erre a bandára! Megérte! Láthattunk öt végtelenül profi zenészt, csodálatos, szívet, lelket melengető dalokkal és egy nagyon profi előadással.

Életre szóló, soha el nem felejthető élmény volt!

Szakáts Tibor, Brinyó

Folyt. Köv…