(jövőre már négyen leszünk!)

Stábunk a betegségektől megtizedelt kicsiny csoportja indult el az indián sátorba, hogy megünnepelje oldalunk egy éves szülinapját. Elfoglaltuk asztalunkat a megbeszélt helyen és vártuk az olvasók hadát. Ha had nem is, de nagyon sok jó arc érkezett és természetesen mi más is lett volna a téma, mint a zene.
Régi anekdotázások mellett megtudtunk néhány kulisszatitkot a Kiss Foreverrel kapcsolatban Váry „ Starchild” Marcitól és más zenészektől is. Nagyon jól esett, hogy szinte mindenki bíztatott minket és most kivételesen, mi fogadtuk a gratulációkat! De természetesen ez az este nem csak rólunk szólt. Néhány korsó cseh nedű elfogyasztása után, már kezdett is az első zenekar.

(szakáts)

(a csapatban Frodo és Frodóné is tiszteletét tette)

Szerencsére tudtam beszélni ezen a téli napon a tábori lelkésszel, hogy szóljon az érdekünkben odaátra, így a HRM szülinapjához méltóan derűs, napos délutánon indultunk le nejemmel a Wigwamba, hogy megtegyük, mit megkövetel a haza. Még mielőtt elkezdődött volna a koncertsorozat – no, és a kötelező pohárköszöntők brazil szappanopera hosszúságú sorozata- felmentünk vacsizni a kis étterembe, ahol már a Hard csapata tuningolta magát bétába, hogy meglegyen a megfelelő Hard hangulat. Már ott feltűnt, hogy a fiúk igazi profi módjára beszélték meg a színpadi részleteket – és a sztereotípiákkal ellentétben csupán egy-egy pohár sör állt az asztalokon. Korábban azt hittem, hogy ez egy zártkörű klub, és hogy a zenészek ilyenkor csendes, vagy legalábbis zavartalan „meditációval” készülnek a meccsre (akár Koko a világbajnoki mérkőzés előtt), ám itt inkább egy jó kedélyű társasági szalonnak voltam szem-és fültanúja, mintsem egy önmaga méltatásába belemerevedett közösségnek. Ment a rajongókkal való fényképezés, a szakma ismert személyei jópofa anekdotákkal dobták fel – melyeket nejem is pirulás nélkül tudott hallgatni (no jó, mellettem megedződött már)- a készülődés perceit (óráit).

(Garael)

Cherokee

(nézzétek, repülőőőőőőőő....!!!)

A Wigwam ezen az estén igen nehezen akart megtelni, gondolom a legtöbben a 11-re meghirdetett Hard-ra voltak kíváncsiak, így erejüket tartalékolták a későbbi órákra. Ennek ellenére a kezdő Cherokee nevű zenekar olyan elánnal vetette bele magát programuk tolmácsolásába, mintha minimum 50 ezres tömeg őrjöngött volna a színpad előtt. Sajnos a csapat hangosításával gondok lehettek, a gitár szinte eltűnt (s nem azért, mert az üvegfal mögött, ahol ültünk, nem lehetett látni a sarokban megbúvó gitárost), szinte meglepődtünk, mikor a koncert végén a zenész előlépett a függöny takarásából. A srácok – és dalok tolmácsolásával megbízott walkür- abban a dallamos rockzenei közegben mozognak, melynek annak idején Bon Jovi-ék lelkes csapata toborzott több millió hívőt világszerte. Nem véletlen, hogy a saját dalok között felcsendültek az említett csapat slágerei, méghozzá egészen jól, köszönhető ez a billentyűs fiatal hölgynek, aki osztatlan sikert aratott kis stábunk körében, s zenei kvalitásai elismerése mellett természetesen szorgos találgatás és mérlegelés következett egyéb feltételezett képességeit illetően is, hiába, férfiak vagyunk. Az énekes hölgy színpadi munkáján még van mit csiszolni, ez a stílus szinte megköveteli a dinamikusabb fizikai jelenlétet, s az éneken is sokat tud dobni a showszerű bemutatás (no jó, nem a kétméteres hangfalról spárgában történő leugrásra gondolok, de én mondjuk hiányoltam a közönséggel való fizikai kapcsolat (hehe, bocs a kétértelműségért) valamilyen szintű megvalósítását. Az együttes saját dalai első hallásra kellemes háttérzeneként szolgáltak, jóllehet Brinyó kolléga a harmadik számnál megkérdezte, hogy még mindig az első dal megy-e, de ezt tudjuk be a sör és a frankó társaság áldásos hatásának.

(Garael)

Polgárock

(a vak gitárosok bandája ma este is jó bulit nyomott)

A Cherokee után rövid szünet, és következett a Polgárock, kik valószínűleg már az új énekessel álltak színpadra. Zenéjük az-az ízes magyar hardrock, melybe modernebb elemeket is vegyítenek, megspékelve azt némi metalos riffeléssel. Sajnos amennyiben az említett fiatalember az új dalnok, úgy azt kell, hogy mondjam, nem sikerült a múltkori kritikámban tanácsolt jobb énekesi teljesítményt interpretálni az együttesnek. A srác színpadi munkája sajnos egész stábunk szerint nagyon rossz- s tudom, itt nem balett táncot kell lenyomni, ám az a koordinálatlan, a zene üteméhez nem illő mozgás túlment azon a határon, ami még kis jóindulattal elfogadható. Erre oda kell figyelni, ráadásul ez egy olyan hiba, melyet kis odafigyeléssel, foglakozással ki lehet küszöbölni. Mondom mindezt annak szellemében, hogy mind az énekes, mind a többi zenész megfelelően közvetlenek voltak a közönséggel, villantak a mosolyok, és a gitáros még azt is megengedte, hogy szólója szünetében az egyik rajongó megpengesse szerszámát (hehe, bocs).
Nos, a színpadi mozgás azonban a kisebbik gond volt a frontembernél: sajnos hangja sem győzött meg, egy szólamban, ugyanolyan érzelmi töltéssel szólaltatta meg a dalokat, mindenfajta dinamikai intonáció nélkül. Szomorú vagyok, hiszen a dalok jók, a zenészek remekül teljesítenek, és az énekesen is látom, hogy szívét-lelkét beleadja, de ez most sajnos kevés. Lehetséges, hogy egy énektanár tudna megoldást adni, ám a koncert estéjén ez a probléma nem talált megoldásra. A játszott feldolgozások alapján csupán egyetlen banda létezik, a Guns’n’Roses, szerintem érdemes lenni más számokat is becsempészni a programba. Ja, és Knocking On Heaven’s Door-t nem szabad gyorsan játszani, így kiveszik belőle az a dinamikai hullámzás, ami igazán naggyá teszi ezt a Dylan szerzeményt.
Az említett hibáktól függetlenül a Polgárock élvezetes, jó kedélyű bulit nyomott, látszik rajtuk, hogy szeretik, amit csinálnak, és produkciójukban megvan az a spiritusz, ami a továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges.

(Garael)

Hard

(gyerekek, egész jó ez a step-aerobic!)

A fő attrakcióra már szépen megtelt a Wigwam. Nagy lendülettel igazi profik módjára robbantak be a színpadra a fiúk. Látszott rajtuk már az elején, hogy nagyon készültek erre a bulira, ami ha minden igaz dvd formájában is meg fog jelenni. Néhány lendületes Hard dal után már jött is az első vendég Abaházy Csaba személyében, és ha már összetalálkozott a két régi zenésztárs, Váry Zoltán és Csaba, mi más következhetett volna, mint két fantasztikus Sing-Sing nóta. A Életfogytig Rock n’ Roll, után a következett a Halál a Májra, amit már egy újabb vendég Garami Gábor dobolt.

(pszt, harapd meg a fülét!)

Itt nagyon kezdett forrósodni a hangulat, és még koránt sem volt vége a meglepetéseknek. Ismét egy Hard blokk következett, majd eljött az est fénypontja. Csillag Endre érkezett a színpadra, ami igazi rocktörténelmi csemegének ígérkezett. Nagyon jó volt újra együtt látni a két Eddást, Zserbót és Csukát. A közönségnél, talán Ők élvezték jobban a közös zenélést. Endre, ahogy azt már megszoktuk tőle, elképesztő nagyon tekert a gitárján.

(ja, guuuut, ich komme!)

Ha jól emlékszem négy dalt játszott. Bocsánat, ha nem minden részletet írok le pontosan, de ez az este egy kicsit más volt. A születésnap hangulatában inkább egy közös bulizás volt, mint a feszes koncentrálás a látottakra. Ismét a zenekaré lett a főszerep és egyszer csak jött a következő vendég, aki nem más volt, mint Szekeres András a Junkiesből. Igazi sztárparádé volt ez a buli.

(a Junkies énekese fél karját odaadta, hogy Józsival énekelhessen)

Bár időérzékemet egy kicsit elvesztettem, de úgy kb. jó másfél óra után köszöntek el először a zenészek. A zenészek! És itt egy pillanatra megállnék. Nyáron a Szigeten, még nagyon kétkedve néztük a Hard zenekart, viszont most leesett az állunk. Elképesztő jó ez a gárda. Olyan hard rockot toltak az arcunkba, hogy csak pislogni tudtunk. Zserbó az örök vidám bőgős, aki felszántja a színpadot, Csillik Zsolt, akinek a helye azt gondolom, ott van a legjobbak között. Mr. Váry, aki valami olyat dobolt ezen az estén, hogy azt tanítani kéne. Persze a vicc többször is előjött, hogy micsoda fantasztikus csapat ez, ahol Paul Stanley dobol.:-) Béres Ferenc billentyű játéka pedig nagyon szépen kiegészítette ezt a feszes rockzenét. A ráadásban pedig mi más jöhetett volna, mint a Twisted Sister klasszikusa, ami itt Rázd meg jól… refrénnel énekelendő. Itt már Dobosi István (Philadelphia) és Barbaró Attila (Junkies) is a színpadon termett egy jó kis együtt éneklésre. És még mindig nem volt vége. Jöttek a Sípos testvérek és a Halál a Májra még egyszer, amit persze senki nem bánt.

(Szia Tibikém, Te vagy az...?)

Nagyon rendben volt ez a koncert, ahogy szokták mondani. Zserbóval a koncert után arról beszéltünk, hogy hagyománnyá kéne tennünk a jövőben a közös ünneplést. Állunk elébe! Főleg ha mindig ilyen bulit nyomnak a Hard Rock Magazin születésnapján!

(nekem van a legnagyobb!!!)

(szakáts)