Ez az év is jól kezdődik, felkiáltással indultunk el szombaton a Wigwamba, hogy lássuk, a közel egy éve újra működő No zenekar, mit tartogat a számunkra ezen az estén. Viszonylag korán érkeztünk a tetthelyre, ahol a kivetítőn éppen az AC/DC doningtoni koncertjét vetítették, Szabolcs fiam nagy örömére. Jó választás volt, már csak azért is, mert nem sokára az SG magyar mestere lép a színpadra.

11 óra után a zenegép úgy döntött elhallgat, hogy kezdetét vegye, amire már mindenki várt a teremben, és bizony nem voltak kevesen. Erre az időpontra az indiánsátor küzdőtere szépen megtelt. Brinyó barátom halkan meg is jegyezte, hogy ennyi ember még Paul Di’Annon sem volt. De a koncert csak nem akart elkezdődni. Már elég kellemetlen volt a csend. Nem tudom mi volt ennek az oka, de szerencsés lenne, egy ide illő introt gyártani, ami adna egy átkötést a két program közé. Persze mindenhol ez legyen a legnagyobb probléma. Mondom ezt azért, mert ami ezután következett, az maga volt az igazi rock buli.

Érdekesen állították össze a műsort a Slamoék. Az érzésem az, hogy tudatosan lentről építik fel a bulit. Nem vágják rögtön az arcunkba a legnagyobb rock n’ rollt. A kezdő Várok fénylő éjszakákra… című dalt, olyan jó, lustán adták elő, mint egy várva azt, hogy mindenki, aki a teremben van, most már forduljon a színpad felé és figyeljen, mert indul a show. És indult is, meglepően egy új dallal, ami azt gondolom a következő évek nagy No slágere lesz! Aztán felkeltettük a hajnalt, lent a folyónál, hogy megint meghallgassunk egy friss szerzeményt. A két talán legszebb Edda dallal, vette kezdetét egy lassú blokk, hogy aztán elszabaduljanak az „indulatok”. No, persze jó értelemben. A színpadon és a küzdőtéren egyaránt forrósodott a hangulat. Slamo néha olyanokat „tekert”, hogy csak néztünk. Annyira egyedi a gitárjátéka! Különösen a nagy Edda sláger, a Minden sarkon álltam már szólója sikerült valami egészen fantasztikusra. És itt egy pillanatra megállva, megemlíteném a zenésztársakat is, akik, most már tényleg úgy néz ki véglegesen a No zenekart alkotják. Gajdán Szabolcs billentyűs azon kívül, hogy nagyon fegyelmezetten hozza a témákat, már nagyokat is szólózik, és a hammondos játéka is kimondottan finom volt. Róna György, az Eddát is megjárt basszusgitáros, egy külön világ. Érdemes egyszer ott állni előtte és végignézni, amit játszik.

Orliczky György dobos pedig nagyon jól összetartja a csapatot. Szatai Gábor hangja és énekstílusa, azt gondolom egyedülálló jelenleg a magyar rockzenében. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de szerintem Slamo megtalálta a legerősebb No formációt. A koncert második fele a nagy dalok blokkja volt, és jó másfél óra után köszöntek el először. Mondjuk erre szinte semmi szükség nem volt, mert a közönség hangos vastapssal és ovációval követelte tovább a dalokat. Slamo úgy döntött nem is megy le, és belecsapott a Szállnak a napokba, majd közel két órás játékidő után a legszebb No dallal búcsúztak. Én vártam még az Álmodtam egy világot, de most nem volt.

Pedig azt gondolom, hogy sokan így vagyunk ezzel. Álmodtunk egy világot magunknak és sokszor ott állunk a kapui előtt. Ezután a koncert után szerintem, a No zenekar ismét ott áll a kapuk előtt. Tessék belépni!!! Most sikerülni fog!!!

Elhangzott dalok:
Várok fénylő…
Sivatag
Felkeltem a hajnalt
Folyónál
Rózsák
Kínoz egy ének
Érzés
Sírni tudnék
Valami égjen
Tiszta dal
Égető eső
Eltűnnek a hétköznapok
Vad álmok
Hegyeken át
Minden sarkon
Mint egy vihar
Hallottalak sírni
Ha a dalom…

Ráadás:
Szállnak a napok
Soha ne nézz…
Heverj le….

Szakáts Tibor