Mikor elterveztem, hogy kilátogatok a Sziget nulladik napján rendezendő Illés koncertre, úgy gondoltam talán nem is vagyok ide való. Inkább a szüleimnek kellett volna jegyet vennem erre a napra. Aztán sok minden miatt ez a véleményem merőben megváltozott. Hogy miért? Talán, ha sorban vesszük az eseményeket, kiderül.
A Sziget Fesztivál úgynevezett nulladik napja, minden évben a lakók beköltözésével szokott eltelni. Idén viszont a hagyományokkal szakítva a szervezők úgy döntöttek, otthont adnak az Illés zenekar 40. születésnapi koncertjének, amelyik egyúttal a végleges búcsú is volt. Talán már hetekkel ezelőtt is benne volt a levegőben a nagy várakozás, de hogy ennyi ember kilátogat erre az estére, azt hiszem senki nem gondolta volna. Az elején úgy tűnt, hogy a szervezők sem, bár Ők talán sokkal könnyebben figyelemmel kísérhették milyen ütemben fogynak a jegyek. Este negyed nyolc körül több ezer ember tolongott a bejárat előtt, hogy bejusson a nem sokára kezdődő előadásra. Jó magam egy óra és tizenöt perc alatt jutottam át a kordonon, ahol azt hiszem már a legfelkészültebb jegykezelő is feladta a harcot, hogy mindenkit ellenőrizzen. Találóan egy úr meg is jegyezte a hátam mögött, hogy ide már egy lottószelvénnyel is be lehetett volna jutni. Azt hiszem, azok az anyuka, apuka vagy nagymama illetve nagypapa korú emberek, akik erre a koncertre érkeztek, nem fogják jó hírét vinni a Sziget legendának. Kár!
Amikor elértem a Nagyszínpad elé, jött a következő döbbenet. Ennyi embert a még soha nem láttam együtt ezen a helyen. Természetesen a kinti hírek eljutottak a színfalak mögé is, ahol a zenekar úgy döntött, hogy mindenkit megvárnak és csak kilenc órakor csapnak a húrok közé. A várakozás alatt megpróbáltam átvergődni a sártengeren, hogy jó helyet találjak magamnak. Ahogy megtaláltam az ideális pontot már el is indult a kivetítőkön egy film a csapat csíkszeredai utazásáról, természetesen sok archív kép vetítésével együtt. Majd megjelent a képernyőkön Pásztory Zoltán, hogy „együtt” kezdje el a zenésztársakkal a koncertet. Nagyon felemelő pillanat volt, hála az ötletnek és technika adottságainak. Ahogy vége lett, a Szörényi Örssel megerősített csapat elkezdte, csak nem két órás időutazását. Fantasztikus dalok ezek, és rá kellet jönnöm, ahogy hallgattam őket, hogy bizony itt van az én helyem is, mert nagyon erős életérzések törtek fel bennem. Gyönyörű gyermekkori emlékek jutottak eszembe, gondolom nem én voltam az egyedüli, aki így járt. A slágerek pedig jöttek egymás után. Levente az első pihenőt, egy kortes beszédnek is beillő konferálással szerette volna megoldani, de testvére Szabolcs gyorsan lehurrogta, hogy inkább zenéljenek. Nagyon jó ötlet volt. A következő szusszanásnyi időt Örs töltötte ki, amikor eljátszotta példaképe és tanára Pásztory Zoltán szerzeményét egy rövid dobszóló kíséretében. Ezután megérkezett az est fénypontja a Bródy János által előadott, Ha én rózsa volnék… kezdetű dal. Hátborzongató volt! Végül az Európa csendessel vége lett a főprogramnak. Természetesen le sem engedte a közönség a színpadról a „fiúkat”. Aztán két nagyon erős ráadás után, vége lett az utolsó Illés koncertnek.

A szűnni nem akaró „Szép volt fiúk” azt hiszem nem csak ennek a két órának, hanem egy élet munkájának szólt. Ezen az estén lezárult végleg egy korszak a magyar rockzene történelmében. Jó volt látni!
Szép volt Fiúk!!!

Szakáts Tibor