Bár ezt a témát, egy más jellegű kérdés kapcsán én vetettem fel a szerkesztőségben, mégsem szerettem volna állást foglalni, viszont Garael írása most mégis klaviatúra elé ültettet. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem akarok senkit megsérteni vagy bántani, csupán tényekről fogok írni, de úgy, ahogy én láttam ill., látom mai napig.

Valóban a rendszerváltás előtt (mint ahogy talán az egész ország) a rockzenei társadalom is szinte egységesen harcolt az elnyomó rezsim ellen. Az is igaz, hogy Illésék a maguk intelligens és kifinomult szövegvilágukkal megvívták a csatájukat és talán meg is nyerték, viszont azt nem tudom teljes mértékben elfogadni, hogy csak azokból a zenekarokból kerültek ki a mai jobboldali csapatok, akiket az elmúlt rendszer nem hagyott szóhoz jutni. Mondom ezt azért is mert ezen zenekarok többsége igencsak fiatal tagokból áll. Már a szóhoz nem jutás ténye is egy kicsit elgondolkodtató. A jobboldali zenei kultúra leglelkesebb zászlóvivője Schuster Lóránt és az általa mindenkori P.Mobilnak nevezett formációról híresült el, hogy mennyire elnyomta Őket az elmúlt rendszer, de ha egy kicsit is mögé látunk a dolgoknak, akkor kiderül, hogy ez egy nagyon jó kis pr fogás és nem más. Ahogy figyelem ma nagyon jól el lehet adni az akkor fiókokba dugott felvételeket, hátha még a hangzatos betiltott szót is mellé tesszük. Az egykori tiltott gyümölcsből ma jövedelmező vállalkozást lehet fent tartani. Az a zenekar, aki 1973. május 1-én a Budai Ifi Parkban tarthatta bemutatkozó koncertjét, nem hiszem, hogy rögtön előítéletektől lett megbélyegezve. De említhetném a diósgyőri fesztivált, vagy egy a Corvin moziban tartott koncertet, ahol egy amerikai zenekarnak voltak az előbandája. Azzal egyet értek, hogy 73-tól 81-ig nem jelenhetett vagy nem jelent meg nagylemezük valóban rámutat valamire, de azt azért vegyük figyelembe, hogy 1981-ben még nem nagyon csapkodták a rendszerváltás szelei hazánkat, és azt hiszem még finoman is fogalmaztam. Az előző rendszer volt olyan rafinált, hogy amit nem akart azt nem csinálta. A másik nagy etalon a Beatricse. Itt azért egy picivel más a helyzet. Nagy Feróék akarva, akaratlanul belekeveredtek annak idején egy nagy balhéba, ami után valóban nem voltak kívánatosak és emlékezzük rá hamar el is taposták Őket. Persze a múltat lehetne még feszegetni akár órákig is, de erre (főleg mostanában) elég sok szakirodalom megjelent.

A rendszerváltás és főleg az utána következő Horn Gyula által fémjelzett korszak felszínre hozta a vélt vagy valós sérelmeket, főleg azoknál a zenészeknél, akik már párt alapokon is be lettek fanatizálva. Az akkori Miép két oszlopos tagja a már fent említett urak el is kezdték hadjáratukat a színpadról. Nem is elégedtek meg azzal, hogy elmondják véleményüket, de célul tűzték ki azt is, hogy maguk ill. pártjuk mellé állítsák a rocker társadalmat. Volt idő (és ezt személyesen is megtapasztaltam) amikor hülyének nézték azt a rockert, aki nem a jobboldali nemzeti irányt vallotta magáénak. Döbbenetes látvány volt egyik május 1-én a hajógyári szigeten tartott Miép majálison, 70-80 éves embereket látni ahogy a Beatricse heavy metal riffjeire meneteltek. És bizony a kampány elérte célját. Gombamód elkezdtek szaporodni a jobbos ill. szélső jobbos zenekarok, aminek az lett a következménye, hogy mára az újabb szocialista kormány idejére, szinte meg sem lehet különböztetni Őket. Persze egy Fejbőrről vagy egy Magozott Cseresznyéről lehet tudni, hogy mi a helyzet viszont nagyon sok olyan csapat is „viszi a hírt” akik fel vannak háborodva, ha le szélső jobbozzák Őket, holott Ők csak egy tiszta magyar zenekar. Ezzel semmi baj nem is lenne, de ha megismerkedik velük közelebbről az ember mindjárt kiderül, hogy hol van a kutya elásva. Mielőtt nagyon belemelegednék, szeretném leszögezni, hogy nem azzal van a baj, hogy valakinek különbözik a politikai nézete, mint egy másik embernek és azzal sem, hogy ennek hangot ad. A baj az, hogy Magyarországon ehhez szorosan hozzátartozik a diszkrimináció a rasszizmus, és tovább nem fokoznám. Véleményem szerint elfogadhatatlan a művészetnek azon ágán belül, amit rockzenének hívunk az ilyen fajta megnyilvánulás. Azért mielőtt elfogultsággal vagy baloldalisággal vádolna bárki, egy pár szó a „másik oldalról”. Talán az egyetlen és igazán szembe tűnő különbség az aktivitásban mutatkozik meg leginkább. Amíg a jobboldali zenészek folyamatos missziónak érzik a munkájukat addig a velük szemben állok, általában csak a választások idejére aktivizálják magukat, és ha lehet ilyet mondani, akkor sem ajánlják fel a gázsijukat valami karitatív célra. Valószínű, hogy ezért is sokkal szembe tűnőbb a jobbos zenekarok munkája, mert nincs meg a velük szemben álló és ugyan olyan súllyal bíró „zenei ellenzék”. De ez nem baj. Ha végre felismerjük azt, hogy Magyarországon a mindenkori hatalom csak kihasználja a művészetet, és legkevésbé sem azon gondolkodik, hogy hogyan támogassa, akkor talán néhányan felhagynak bizonyos eszmék népszerűsítésével, és ennél sokkal nagyobb értékeket hagynak maguk után.